A modernkori hősszerelmes "balladája"

Ha fú a szél és zúg a fagy,

Ha a 7es busz cserben hagy,

Hát lábamon megteszem

Az odavezető nagy utat.

A rejtélyes betonrengetegen át,

Panelek dzsungelében s tovább,

Ha ez ellenőr a buszon el is kap

Engem el nem tántoríthat!

Tűnj innen,
Takarodj!
Nem érdekelnek az emlékek,
Mit a szívem meghagyott.
Könyörögtél,esdekeltél,hogy
Örökké szeretnél,
De ismét sunyin becsaptál.

Elég! Mire vágysz?!
Tágulj innét,fuss ha még látsz!
Eddig s ne tovább....

"....én másról akartam szólani e dalban.Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett...."

Hollós Korvin Lajos: Csonka vers (Holt katonák balladája)

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,

idén lett csak készen, idén sem egészen.

Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen

sántikált a címe, minden lába ríme.

Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,

de az égre nézve alig vettem észre.

Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,

lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.

Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén

csak lehullott onnan, mint katona holtan.

Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú

volt az első versszak, jajgatott mint vert had.

Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,

bűverő terelte lépteimet erre.

Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,

föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.

Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,

én másról akartam szólani e dalban.

Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,

tán a ma lepergő, oszló testű felhő.

Halvány emlék....

Mikor itt hagysz
Minden sötétbe borul
Borús,bús magány
A szív is nehezebben dobban
Látva nyomorát
A tűz is már csak kicsiket lobban
Érezvén a kínhalált.
De ha újra eljössz
A sötétség már nem oly nyomasztó
Nem vár más csak szép halál
A szivem dobog,játszva ritmusát
A tűz felperzsel,az éjen át
Szeretnélek szeretni egy életen át

Nem kell,h szeress,

Nem kell,hogy várj,

Nem kell,hogy keress,

Nem kell,hogy játsz,

Nem kell,hogy ölelj,

Nem kell már az sem,hogy felelj....

Úgy érzem,kifacsarták a szívem,
Minden egyes cseppje elsuttogja,
Mit tettek vele.
Ide rejtettem ami kín,
Ami fáj,
Ami szívedbe váj,
Aminek parancsod állj!
Most érzem,ha szó ami fáj
Mi szívedbe váj,
Mily kegyetlenül nagy ár
A csókod utáni vágy,
A kíntól összegörnyedt
Szív sikolya mindent megmagyaráz....

Szeretnék szeretni,
örökké nevetni,
szivemet,lelkemet kezedbe tenni,
gond nélkül ölelni,
legőszintébb csókomat,
csak neked eltenni,
szemedben keresni,
a kékségben elveszni.
Nem kérek sokat,remélem
csak hozzon össze az élet....

Két cigarettacsikk parázslik a sötétben;

Ez kérem szépen a romantika

A huszonegyedik századi éjben....

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

/Pablo Neruda/

Árnyak leple,
Az éj hatalma,
Változtass át!
Légy alantasa.
Tégy olyanná,
Lélek nélküli szabaddá,
Érzelmek nélküli halottá

Szerettem volna valamit tenni,
Még egy utolsó levegőt venni,
Mielött kialszik minden,
Mielött kihuny a létem.
De ennyi.
Kár evvel vesződni,
Ami lesz,
Még senki sem tudja,
Ami volt....
Azt már mindenki unja.
Ismételni,újra és újra,
Átgondolni....hát mondja!
Minek?!
Hisz ha csak semmi,
Nincs jelentőssége.
Ha meg semmi,
Akkor soha nem is volt,
Felesleges,megholt.

Alessandra Ferri

" Már nem születik mese abból, hogy látlak, csak néma nevetés,hogy miért volt nekem sok, ami vagy, most meg kevés! "

Már folyik a vér, már elhagy a lelkem,

Még érzem a kezed, szívem még dobog bennem,

Még várlak, még szeretlek, de félek,

Még neked szól, még érted élek,

Még akar, még fáj, még téged hív,

Még dobban egy utolsót egy szerető szív.

Én is csak egy fénykép akarok lenni,
A végtelenségig létezni,
Csak élvezni,
Ahogyan az emberek
Merengve néznek
A végtelenségig
Csak bámulnak
A végtelenségig
Hibátlan képként
A végtelenségig
Sorvadni
A végtelenségig....

Ott ült az ablakban.Nem mondanám különösebben szépnek vagy kedvesnek.Sőt,inkább mogorvának és embergyűlölőnek.Arcizma néha finoman meg-meg rándult, ahogy arra gondolt,hogy lehetett ennyire naív és ostoba.Már megint.....Levetette álarcát,azt hitte minden rendben,és erre tessék.Átverték! Nem épp aprónak mondható öklével az ablakba öklözött.
-Au!-jajdult fel,vagy mondhatni inkább felmordult.Az üvegcserepek apró szilánkokra törve zuhantak le a porladó fal mentén.Egy hatalmas széllökés hosszú,égővörös hajába zúdította a maradék üvegszilánkokat.
-A fenébe már!
Duzzogva nézte,ahogyan lefolyik a vér halottfehér kezén.Megpróbálta az üvegdarabokat kihúzni belőle,de aztán hagyta az egészet és ölébe ejtette karját.Üres tekintettel kibámult az ablakon,mormogva valamit rekedtes hangján a Hold képbe bosszúsan:
-Megmondjam én mit ér némelyik barátság? Gondolom hosszú,kifejtett elmélkedést vársz tőlem,ami teljesen felesleges,hisz rajtam kívül senki sem értené.....Semmit.

Tűzben égek

Tűzben égek,

Mindjárt végem.

Csak adj még,várjon

Hagyd,hogy fájjon.

Hagyd,hogy kínozzon,

Még forróbban izzon.

Hagyd,hogy szeressem!

Csak még egy percig.Keressen!

A fájdalom a legédesebb,

Mert tudod,megérte-e

Szeretni és várni rá,

Szenvedni és vágyni rá.

Teremtés

Körbe zárnak a falak,és nem menekülsz,
Vérrel itat át a keserű tűz,
És érzem én halott,de te eleven vagy
Eltűnik végleg a véredig hatoló fagy
Forró és édes,ajkamon pecsétet hagy
Ragacsos,véres.Halál vagy szaladj!
Véres,édes,gyere hát és éltesd
A szív ha még dobban,tépdesd!
Marcangold és idd,a parancs csak ez
Gyere hát fiam,és kövesd!

Fekete tollak,És vérrel festett szavak:Üdv a pokolból.A desszert vér és csokoládé.

Fundite fletus,Edite planctus

Sikítok,nevetek
Elküldlek,kereslek
Várok rád,nem kellesz
Ennyi volt,megvetlek
Várj! Ne menj még....
Tűnj innen! Ez a vég
Megfogalmazni nem megy
Mégis megírom
Lelkem kottájára sírom
Hátha így meghallod
A kínzó dallamot
Töröttek,mégis
Hozzád vonszolják maguk

Átok vagy áldás?

Átok vagy áldás?

Halál.

Egy egyszerű szó vagy egy borzalmas teher?

Majd megtudod,ha szived egy utolsót ver,

Lelked végleg elhagyja földi porhüvelyed,

És újra keresned kell hol a helyed.

Halál.

A végső megnyugvás,az örök pihenés,

Senki sem sejti,de majd ha jön a kés

Mely szivedbe szúr,akkor megtudod

Itt nem segít senki,szorul a hurok.

"Az egyszerű halandók rémálmait én szövöm fagyos borzalommá és én kísértem a gyenge szívűeket magányos óráikban."

Irgalmas halál

Harcoltam üvöltve,gyilkoltam dühöngve,
Az őrült hajszának egy farkas lett gyümölcse.

Egy vérszomjas farkas,kivé változtam,
S legtöbbet ezért én áldoztam.
Farkassá tettél aki csak gyűlölni tud
Üressé vált lelkem,csakhogy tudd!
Nem érzek semmit,szívem jéggé fagyott
Hit,remény és boldogság is elhagyott.
Csak meredek a semmibe,tekintetem üveges
Fagyott szívem törékeny,széthasad,helye üreges.
Mikor újra eljön a telihold,átváltozom
Éjsötét bundámon csillan fénye,átkozom.
Jégkék szemem mohón kutat a sötétben utánnad,
Érzem perzselő véred szagát,megöllek,utállak.
Hallom,ahogy szíved üteme felgyorsul,
Kardod megvillan hozzám közel,pupillánk kitágul.
Egy ugrás,egy halk puffanás,a fűben elterülünk,
S fogam már vájna torkodba,de felrémlik szerelmünk;
Újra érzem csókod forróságát,nem bírom megtenni,
Könny csordul ki szememből;nem tudok feledni!
Pengédbe ugrom,mely hideg valóság szívem közepén,
Vérem mindent beterít,megrémülsz haldokló vonyításom zörején.
Rádborulok és újra emberré változom,lelkem tiszta,
Meredten nézel és rájössz,nem fordítható vissza.
Lelkem messzire fújja a megbocsátás szele,
De még látom,könnyes a fiú szeme....