Épp hazafelé tartottam,mikor elkezdett szakadni az eső.Mintha csak büntetni akarna,zuhogott egyre jobban és jobban.Az angyalok könnye volt ez,csak szomorúságot hozott magával és belemosta a szívembe.Hatalmasakat dörgött és villámlott,akár egy dühös szülő a gyerekére,úgy üvöltött rám.De nem törődtem vele,csak mentem a magam útján,hagytam had áztasson.Leértem egy aluljáróba.A festék máladozott a falakról,az oldalát beterítették a graffitik.A villamos dübörgése és az ég féktelen dühöngése egybeolvadt és olyan érzést keltett bennem,hogy egy bombatámadás áldozata lettem.Űzött vadnak éreztem magam.Mindenki ide húzodott a vihar elöl.Kicsik,fiatalok és öregek egyaránt ott vacogtak a dohos menedékben.Babák sírtak teljes erejükből.Ez volt tiltakozásuk az égiháború ellen.Egy pár egymás karjaiban várta az ítéletidő végét.Mindketten bőrig áztak és reszkettek,de nem engedték el a másikat.Az élet tüze csillogott a szemükben,ahogy egymásra néztek.Ajkuk összeforrt,egy ütemre dobbant a szívük.Ez a csók olyan volt,mint az ezer éve alvó vulkán kitörése;pusztító de ugyanakkor gyönyörű is,mintha az utolsó lett volna....A látvány,az irtózatos hangok és a bennem születő félelem egy háború emlékét hozta magával.Egy háborúét,amely nem irgalmaz senkinek,csak pusztulást hoz a világra.Ezt a háborút ezrek vívták magukban.Hiába a sok fegyver és bomba,semmi sem pusztítóbb a gyűlöletnél és a haragnál.Ekkor hirtelen eszembe jutottál.Mi lesz,ha soha többé nem láthatlak,soha többé nem ölelhetlek át,ha....ha soha többé nem érezhetem perzselő csókod?!Újra hallani akarom hangod suttogását,újra látni akarom szemed,és újra érezni akarom tekinteted,amely fény a zord sötétéségben!Nem akarlak elveszíteni!Féltem.Féltem és sírtam,mert tudtam,hogy nem lehetsz már az enyém.Már csak egy vágyam maradt;elszaladni a gondok elöl,elbújni az érzések elöl,hogy ne kelljen senkit sem szeretnem.SOHA.Azon az éjszakán csak egy ember voltam a sok közül,de őszintén reméltem és hittem;egyszer lehetek valaki a TE szemedben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése